A Netflix legnagyobb októberi, sőt, novemberi és decemberi dobása kétségtelenül a The Queen's Gambit, azaz A vezércsel volt. A történet szerint van egy rendkívüli sakktehetséggel megáldott - édesanyját egy öngyilkossági kísérletként előidézett autóbalesetben elvesztett - gyerek, aki az árvaház gondnokától megtanul játszani, nevelő szülőkhöz kerül, elkezd versenyekre járni, nyerni, hírnevet szerezni, majd megveri a világ legnagyobb sakkozóját. Ennyi, jó sztori, vége. A történet, ha elég pongyolán is, de tényleg leírható egy ilyen kacifántos mondatban. Nem azt mondom, hogy nem voltak még plusz érzelmi töltetek, de grandiózus filmes fordulatok, történetmesélési csavarok nem nagyon akadtak. Sőt, a családi vonal erőltetése inkább fölösleges, mint plusz drámai. Pedig pont erről kéne szólnia, illetve ezt kéne kihangsúlyozni A vezércselnek, hogy egy az érzelmeivel küzdő kislány, hogyan lesz többször, több módon is szenvedélybeteg, hogy végül rájöjjön, hogy sem a nyugtatók szedése, sem az alkohol vedelése nem köti le, csak a sakk.

Ezzel el is értünk a problémához, hogy legkevésbé sem erről szól a sorozat. Mármint csak akkor jövünk rá, ha elkezdjük lehámozni a sakkozós rétegeket. Ez azért is különösen nehéz, mert A vezércsel beindított egy őrült marketinggépezetet.

Összegezve: hirtelen mindennél menőbb lett a sakk.

Ezzel nem is lenne alapvetően baj, hisz én is a már kialakult hype miatt kezdtem el és néztem végig minden gond nélkül a sorozatot. Csak a felénél kezdett el idegesíteni valami. Akkor jöttem rá, hogy ez nem is a sakkozásról szó. És itt kezdtem el nem érteni, hogy ennek ellenére mégis miért szerelmesedtek bele annyira a sakkba?! 

Azért sem értettem teljesen, mert lényegében jó, ha egy játszmát megmutattak a készítők az elejétől a végéig. Ez volt az, amikor a gondnok suszter mattal lealázta a konkrétan első "meccsét" játszó Beth Harmont. Nekem még a papám tanította a suszter mattot, így volt egy kis sikerélményem, hogy felismertem a bábuk mozgását, hogy tudtam a végkimenetelt. De ettől a ponttól eltekintve nem volt több ilyen érzésem, mert nem is láttunk komplett meneteket, mindig csak egy parti elejét, közepét vagy végét. 

Tudom, hogy a sorozatban szereplő lépések, állások 100%-ig hitelesek, mert szakemberek, profi sakkozók segítettek a sorozat készítésekor. Egész pontosan Bruce Pandolfini Nemzetközi mester  és Garry Kasparov Nagymester tancsadóként dolgoztak A vezércselben.

Tehát A vezércsel a sakkozást leghitelesebben bemutató sorozat, ahogy a Mr. Robot is a programozást, hackelést legrealisztikusabban ábrázoló sorozat. Ahogy utóbbiból sem tanultam meg kódolni, betörni ilyen-olyan rendszerekbe, úgy a A vezércselből se derült ki, hogy mi az a szicíliai védelem, de mondok jobbat, az sem, hogy mi az A vezércsel, ami nem is egy csel, hanem "csak" egy nyitási forma.

Hogy Wikipédia barátomat idézzem:

És akkor innen jöhet az elfogadott vezércsel vagy az elhárított. Ezek után kezdhetünk el beszélgetni a Csigorin-védelemről, a szimmetrikus-, a szláv védelemről, esetleg az Albin-ellencselről meg a Marshall-védelemről, hogy végül az Aljechin-változat se maradjon ki.

Az megvan, hogy...

• Heath Leadger a halála előtt nem sokkal úgy tervezte, hogy rendezőként megfilmesíti a The Queen's Gambit című könyvet, aminek Ellen (ma már Elliot) Page lett volna a főszereplője.
• 30 év kellett az, hogy a The Queens Gambitből sorozat legyen. Ennyi idő alatt Allan Scott, a sorozat írója és producere kilencszer írta át a forgatókönyvet, és több studiónál is házalt vele. Azzal dobták vissza a sztorit, hogy senkit sem fog érdekelni egy sakkozós történet. Nem kell nagyon részletezni, de a Netflixnek eléggé bejött, hisz ez lett a legnézettebb műsor a streaming szolgáltatón.
• Anna Taylor Joy, a sorozat főszereplőjét alakító színésznő amúgy nem érdeklődött a sakk iránt, de a szerep hatására vett magának egy drága készletet, amit kár lenne elvesztegetni, így szívesen várja a kihívókat, hogy bebizonyítsa, messze nem olyan nagy tehetség, mint Beth Harmon.

Ha tetszett a cikk, akkor legyél a blog támogatója!