.
.
.
.
.
.
.
Ez akár egy üres poszt is lehetne, mintha csak Sas József 10 legütősebb poénját venném sorra, de a tovább mögött ott a lényeg, hogy miért kell úgy kezelni a TV2 énekes reality-jét, mint egy halottat, akiről vagy jót mond az ember, vagy szépen megkussolgat.
Ez a The Path. Először akaratlanul is a Breaking Badhez akartam hasonlítani, mert Aaron Paul szerepel benne. De a sztorinak nulla köze van a drogokhoz vagy bármihez, aminek a drogbárónak felcsapott tüdőrákos kémiatanárról szóló sorozatnak valaha is volt. Ha valakit meg kellene győznöm arról, hogy ez jó, sőt, tetszeni fog neki, akkor egy az egyben a Leftovers című sorozattal állítanám párba.
Akkora lórúgás a második évad első része, hogy kicsit azért beszartam, hogy ez nem fog kitartani még 12 részig.
A bunyók viszont elég esetlene lettek, és megint túl sok a moralizálás. Lehetne több akció, és kevesebb olyan, hogy a csaj ül az ír maffiatag kórházi ágya mellett és azt mondja, hogy
Maradj a seggeden, mert per pillanat én vagyok a legjobb esélyed a túlélésre.
Ez mind az első rész... Lehet, hogy a későbbiekben javul ez az arány és csak annyi dráma lesz, amennyi tényleg indokolt.
Ez van, ha a feszesre vágott előzetes olyan képet fest a sorozatról, ami alapján valami akciódús, szenyózásokkal, kivagyokiságokkal, gengszterkedésekkel teli beépülős maffia témát vár az ember. Pedig
Az van, hogy én teljesen leszartam ezt az egész hype-ot, mert annak idején se voltam egy nagy fan. Amikor az X-akták ment, akkor én kis pöcsös voltam és egy harmat gyenge résztől is bepisáltam. Most azért ültem le megnézni a sorozatot, mert érdekelt, hogy miként lehet feldolgozni egy űrlényes sztorit a 21. században. Na, meg arra is kíváncsi voltam, hogy ennyi idős fejjel hogyan hat rám a gumiemberes beszaratási faktor. Erre szarrá untam magam. De annyira, hogy még a kandalló csatorna is nagyobb mókának bizonyult a túltolt "I Want to Belive" mellett.
Lehet isteníteni a neves rendezőt, de minek. Ha jobban megnézzük az Aljas nyolcast, akkor bizony egyértelműen lejön, hogy ez a film dettó ugyanaz, mint a Django elszabadul, csak télen. Semmi újdonság, semmi megújulás, semmi csavar. Tisztára, mint egy Adam Sandler-film. Az egyetlen meglepetés az volt az Aljas nyolcasban, hogy
Ezért tapsoljunk? Hát nem.
Ami Adam Sandlernek Rob Schneider, az Quentin Tarantinónak Samuel L. Jackson. Felesleges is ezt tovább részletezni.
Ami Adam Sandlernek fingós vicc, az Quentin Tarantinónak szétloccsanó agyvelő és vérhányás. Ennyi.
Túl sok már ez a ribancozás meg niggerezés. Persze, ha totemet akar emelni a rendező úr a western műfajnak, akkor persze nem lehet ennek erejét venni, addig kell rasszistáskodni és nőgyőlölni, amíg lehet.
Az Aljas nyolcas egyetlen fordulata az lehetett volna, ha kiderül, hogy Michael Madsen tényleg egy pásztor, aki az anyjához megy karácsonyozni. De ez nem történt meg, ahogy egy adam Sandler film végkimenetele sem az, hogy a főhős megmarad ugyanannak a tapló, gyökérnek, hanem rendre megváltozik, ugye.
A Netflix kezébe a tökénél ragadta meg a Marvel-univerzum tévére adaptálható történeteit, nem úgy, mint az ABC A SHIELD ügynökeivel, ami egy értékelhetetlen foshalmaz, ami csak a neve miatt és a még aktuális hype miatt eladható, de amúgy tipikusan 12 egy tucat sorozat. A Netflix lerántotta a földre a hősöket, sebezhetővé tette őket, emberi ellenfeleket pakolt oda nekik, aztán kész. Nem rossz, nem rossz, de azért a Daredevil sem annyira jó, hogy megérdemelje azt a szakmai hozsannázást, amit amúgy bőségesen megkapott. Na, meg a Jessica Jones sem egy kiforrott nőalakot reprezentál, mint ahogy az elvárható lenne tőle.
Az HBO legújabb sorozata és zászlóshajója teljes joggal mondható a készítők büszkeségének, mert nem tartalmazza azokat a gyerekbetegségeket, amelyeket sajnos már olyan jól megszokhattunk. A történet hiteles, a karakterek jók és végre egy olyan magyar valóságot kapunk, amiről nem feltétlenül tudjuk pontosan, de azért sejtjük, hogy van és hogy kábé milyen. Az Aranyélet egy barokkos túlzások nélküli családi dráma, némi alvilági vonulattal. Ez a fajta rózsadombi kisgengszterkedés lehet a magyar Breaking Bad, Attila (Thuróczy Szabolcs) meg a hungarizált Ray Donovan. De nézzük meg pontosan, hogy miért is kötelező dalab a ma esti premier.
Nincs ezen mit szépíteni, az utóbbiról van szó. Persze, akadt az új évad első részében is egy-két olyan jelenet, amin azért elmosolyodtam, de ide ennél azért már jóval több kell. Nem aktuális a téma, de még csak nem is vicces, a közbeékelt bevágások nem ütnek akkorát, mint anno a monociklin zsonglőrködő Hitler, de úgy általában sincs semmi új az egészben. Van az a mondás, hogy a régi, bevált csapaton nem érdemes változtatni, de ha több mint 10 éve ugyanazzal a kezdő 11 játékossal vezényelek le egy meccset, akkor azok bizony elfáradnak. És a közönség is. Lehet, hogy vén nyugger vagyok, akinek semmi sem elég jó, de ha egyszer lehet válogatni a szórakoztató műsorok között, akkor olyat nézek, ami tényleg leköt és megnevettet. Nem fogok kényszerből nézni valamit, mert anno földön fetrengve, gurgulázva röhögtem a Family Guy-on.
Kösz, Seth MacFarlane, de ha párévente kijön egy Tedhez hasonló mozi, akkor az ok, ez az évközben leadott pénhajhászás nekem nem kell, bocs.
Vegyes érzések kavarogtam bennem az RTL II zenei Hal a tortájánt nézve. De nem jó és rossz érzések hadakoztam bennem, hanem a kínos feszengés keltette instant agyfasz és a szégyen dúlt végtelen csatát. De tényleg, képzeljük el, hogy ennek a műsornak a bűnlajstroma olyan súlyos, hogy a címébe foglalt gesztipéterizálódáson átesett szóviccbűnözés teljesen el is hanyagolható.